A mi családunk éppen tizennyolc éve ismerte meg az Önkéntes Diakóniai Évet. Szüleink ötévente megpakolták előbb a piros, aztán a szürke Swiftet a csomagjainkkal, és kizötyögtek velünk leendő szolgálati helyünkre dunántúli kis falunkból. 1999-ben Eszter nővérem Dél-Németországba, én 2004-ben Franciaországba (pontosabban Elzászba), 2009-ben Miklós öcsém Észak-Olaszországba ment fogyatékosokat ápolni érettségi után. 1999-ben sokkal messzebb volt Európa, mint ma: Eszter vízummal, én még útlevéllel, különféle engedélyekkel, de már friss EU-polgárként, Miklós pedig már csak egy szál személyivel vágott neki a küldetésnek. Egy agrárcsalád életében a szezonális munkák miatt ismeretlen fogalom a nyaralás – ezek az utak sem voltak azok, csak félig. Legjobb családi anekdotáink a ki- és hazaköltözésekhez kötődnek: bármelyiken máig sírva tudunk röhögni.
Nyilvánvalóan mi is sokat változtunk szolgálatunk ideje alatt, de az itthon maradottakat is formálták ezek az évek, erősítették hitben, elengedésben – nekik is sokat kellett elbírniuk. Tizennyolc, de még tizenhárom éve is tovább tartott a telefonba zokogott „haza akarok menni” szívszorító hatása idehaza, mint ma. A szüleink, nagy- és keresztszüleink Istenbe vetett hite tette lehetővé, hogy előbb a bentlakásos pápai refibe, majd aztán külföldi szolgálatra is elengedtek mindannyiunkat. Tudták, milyen kezekre bíznak minket, és azt is, hogy milyen messzire elérnek azok a kezek. (Én nem tudtam akkor még.)
Különleges élmény az a védett tíz hónap, egy év – és sok mindennek a kezdete. Barátságoké németekkel, franciákkal (pardon, elzásziakkal), olaszokkal, osztrákokkal, lengyelekkel, észtekkel, dánokkal, csehekkel, szlovákokkal, meg a többi magyarral, akik olyanok lesznek, mint a testvéreink. Megmaradnak emlékek, fotók – innen tudom, hogy tényleg megtörtént az a tíz hónap. Meg onnan, hogy a volt önkéntesek, mindegy, mikor mentek világgá, félszavakból is értik, szeretik egymást: ez menny-előkép, akárhogy is nézem. Hálás vagyok az ÖDE adta keretekért mindannyiunk nevében.
A
világ rendszerek sokasága: ha egy elem változik benne, az megváltoztatja a többit is. Az egyes ember kapcsán szoktunk erről beszélni: nekem például barátaim lettek, megtanultam franciául álmodni, mozdulni, lélegezni, teherbíró és felelősségteljes munkatárs voltam, őrültségeket csináltam, új szempontokat kaptam önmagam és a világ megismeréséhez, mindeközben késszé váltam a legnagyobb rendszer- és életfordító változásra: a megtérésre. Mert ha már tíz hónapot letettem Isten kezébe, hogyan ne tenném előbb-utóbb oda az egész életemet? Ez a változás olyan utakra indított, amelyekre soha nem gondoltam volna, és nem hittem volna el, ha valaki előre elmondja. Máig rácsodálkozom, hogy így történt, így történik.
