ÖDE – Önkéntes Diakóniai Év Programiroda | Egyéb programok
2957
page,page-id-2957,page-parent,page-child,parent-pageid-3021,page-template-default,ajax_leftright,page_not_loaded,boxed

Egyéb programok / Ifjúsági Csereprogram Szicíliában

 

IFJÚSÁGI CSEREPROGRAM SZICÍLIÁBAN

Vannak, akik diszkriminálnák őket, mások hasznot húznának belőlük, és olyanok is, akik segíteni próbálnak rajtuk. Így tettek azok a magyar fiatalok is, akik nemrégiben a menekültek helyzetét vizsgáló ifjúsági csereprogramban vettek részt Szicíliában több európai és közel-keleti ország önkénteseivel együtt.

Nyolc ország csaknem ötven fiatalja utazott május végén a Szicília szigetén található Vittoria nevű kisvárosba, hogy a menekülthelyzettel kapcsolatban tájékozódjon. Az európai és közel-keleti fiatalok csereprogramját az Olaszországban négy menekültmissziót működtető valdens egyház diakóniája kezdeményezte, hozzá csatlakoztak finn, magyar, francia, olasz, valamint török, libanoni, tunéziai és jordán szervezetek.

Az Európai Unió ERASMUS+ programja által finanszírozott ifjúsági csereprogramon öt magyar fiatal is képviselte hazánkat, őket az Önkéntes Diakóniai Év Programiroda delegálta a találkozóra. Egyikük, Sztojka Szabina korábban egy londoni menekültközpontban töltötte önkéntes évét, most református lelkésznek készül. Elmondása szerint a szicíliai találkozó egyik célja az volt, hogy a menekültkérdésre érzékeny fiatalok beleláthassanak abba, milyen problémákkal küzd a menekültek befogadásában élen járó Törökország, Jordánia és Libanon; mivel szembesülnek az olyan tranzitországok, mint amilyen hazánk is; hogyan kezelhetik a menekültkérdést a célországok, köztük Franciaország, és hogyan kapcsolódhatnának be a globális felelősségvállalásba az ebben a kérdésben periférián lévő államok, mint amilyen például Finnország.

„Mi, magyarok voltunk a nemzetközi csereprogramban az egyetlen egyházi partner. A résztvevők fele keresztyén volt, főleg a libanoniak és mi, de érkeztek szép számmal muszlimok is, ami teret engedett jó beszélgetések kialakulásának. De nemcsak vallásról esett szó közöttünk, hanem arról is, hogy a jómódú országok fiataljai érzik: hazájuk kevéssé veszi ki a részét ebből a globális problémából, az eleve szegény országok viszont több millió menekültet befogadnak” – számolt be Sztojka Szabina.

Reményteli hely?
„Vittoria kisváros, ott nem tudsz úgy sétálni, hogy az utcán ne találkoznál menekültekkel. Egész sokáig megvannak iratok nélkül is, hiszen egy darabig senki nem vonja őket kérdőre – a szicíliai rendőrség nem a szigoráról híres. Ennek ellenére a helyiek elfogadják a helyzetet, inkább csak nem értik, miért jönnek, hiszen alig van munkalehetőség. Azt hittük, Szicília nagy és mindenki boldog – ezzel szemben az emberek arcára kiült a reménytelenség.”

Egyiknek sikerül, másiknak nem
Minderről a helyi lakosokkal készített interjúk alapján győződhettek meg a programban részt vevő fiatalok. A Vittoriában töltött tíz nap alatt a valdens menekültközpontban is volt alkalmuk forgatni, ott egy velük egykorú pakisztáni és egy afrikai menekülttel beszélgettek. „Egyikük hamarosan kikerül a beilleszkedését segítő projektből, de bizakodó, hiszen van állása, a menekültmisszió munkatársai éppen lakást keresnek neki, és szinte tökéletesen beszél olaszul.”

A csereprogramban két gambiai és egy új-guineai fiatal is részt vett, valamennyien menekültek. „Egyiküknek néhány héten belül eldől a sorsa: nem adták meg neki a menekültstátuszt, a másodfokú döntésre vár, elég feszült volt. Ha valakinek elutasítják a kérelmét, vissza kell mennie a hazájába, de a legtöbben általában továbbszöknek Európa belsejébe. A menekülteket felkaroló projektek időszakosak, az olasz állam azt is meghatározza, mennyi ideig kaphatnak védelmet. Nem tudják, mi lesz velük a türelmi idő leteltével, ez eléggé nyomasztó lehet.”

Bizonygatniuk kell
Arról, hogy miért hagyták el szülőföldjüket, a menekültek nem szeretnek beszélni – mondja Sztojka Szabina. „Hosszú, több ezer kilométeres utat tesznek meg, és közben mindenhol megkérdezik, miért jöttek. Európa partjára lépve újra kezdődik a procedúra: bizonyítsd be, hogy elég rossz a helyzeted ahhoz, hogy itt legyél, és van elég jogosultságod maradni. Ez érthetően leterheli őket. Velünk is csak akkor kezdtek egy-két dolgot megosztani, amikor már kialakult köztünk a bizalom.”

Lódítanak?
Mialatt történetükről faggatják a menekülteket, sajátos pszichológiai folyamatok zajlanak le bennük – teszi hozzá a teológushallgató.
„Előfordul, hogy keverednek a történetek, van, hogy a sajátjuk helyett elmondják másét. Nem az a céljuk, hogy másként állítsák be a valóságot, és nem is arról van szó, hogy túldramatizálják az okokat, amiért hazulról eljöttek, viszont a bizonyításkényszer miatt nem tudják szabadon, önként elmesélni, mi történt velük. A hatóságok nagyon alaposan kikérdezik őket. Olyan kérdéseket tesznek fel nekik, mint: hogy hívják a párhuzamos utcát, ami ott van abban az afrikai faluban, a házatoktól nem messze? Kiszűrik, ha valaki hazudik, és az nem is kapja meg a menekültstátuszt. Még akkor is megeshet ez, ha traumán esett át az illető. A projektben részt vevő menekült fiatalok egyike például azért menekült el Gambiából, mert az édesapja az egyik államellenes csoport tagjaként harcolt az ottani kormány ellen, így a fia élete is veszélybe került. Nem tudom, ő egyetértett-e az apja politikai nézeteivel, de az biztos, hogy muszáj volt elszöknie, másképp megölték volna. Senkitől sem tudott elköszönni.”

Könyörtelen bánásmód
A megpróbáltatások azonban nem érnek véget akkor, amikor valaki elhagyja a háborús övezetet – folytatja a fiatal nő. „Egy Rómában élő etióp menekült arról mesél egy vele készült riportfilmben, milyen úton jutnak ki a veszélyzónából menekülő honfitársai, és milyen árat fizetnek ezért. Először is, át kell kelniük a sivatagon. Az emberkereskedők elveszik minden pénzüket, de ha például valaki leesik útközben a kocsiról, ott hagyják. Minden második ember ott hal meg.
Ahogy kijutnak a sivatagból, megfordul a fejükben, hogy vissza kellene fordulni, miközben képtelenség lenne még egyszer nekivágni. Ráadásul visszafelé nem etióp csempészek vinnék őket, ezért azokban még kevésbé bíznak meg. Ekkor már mardossa őket a bűntudat, amiért útnak indultak. Észak-afrikai börtönökben gyakorta vésnek a falakra az elfogott menekültek olyan feliratokat, mint „bocsásd meg hazám, hogy elhagytalak”. A hatóságok ugyanis névről ismerik az embercsempészeket. Líbiában minden harmadik szállítmányt leadnak az al-kufrai börtönbe, ahol a szerencsétleneket étlen-szomjan bezárják egy akkora szobába, amekkorában most ülünk, de ők vannak negyvenen, így felváltva alszanak. Megtörtént eset, hogy egy fiatal fiút kihallgatásra vittek, és ott megkérdezték tőle, milyen nemzetiségű. Azt válaszolta: apukám szudáni, anyukám etióp. Mondták, hogy válasszon. Nem tudott, ezért alaposan elverték. A nőket újra és újra megerőszakolják, a brutalitás miatt legtöbbjük ezután nem adhat életet gyermeknek. Egymásban tartják a lelket, hogy ha már idáig eljutottak, menjenek tovább.”

„A Líbiában rekedt, pénzért a hatóságok kezére játszott menekültek – nők, férfiak és gyerekek – nem tudják, mikor és hogyan jutnak el Tripoliba, ahonnan a tengeren Olaszország felé hajózhatnak. Nem is tudják eldönteni, melyik rosszabb: a sivatag vagy a tenger – ahol azt érzik, már csak haljak meg. Étlen-szomjan, a lélekvesztők levegőtlen rekeszeibe zárva hánykolódnak sokszor kapitány nélkül, és a legtöbben úszni sem tudnak. Nem tudom, hogy akár egyetlen órát is kibírnék-e a helyükben. Beszélhetünk terrorizmusveszélyről a menekültek kapcsán, de hogy lenne olyan ember, aki képes mindezen végigmenni azért, hogy terrorcselekményt kövessen el, azt elég nehéz elképzelni. Akik ilyen szándékkal jönnének Európába, azok nem ezt az utat választják” – véli Sztojka Szabina.

Nem játék
Hogy mit élhetnek át a menekültek, azt egy ENSZ által kiadott, csaknem három órán át tartó szimulációs játékkal mutatta be a magyar teológus a csereprogram résztvevőinek. „Menekültek bőrébe bújtunk a játékban, amelynek a lényege, hogy élménypedagógiai eszközök segítségével végigmenjünk annak a folyamatnak a játékos leképezésén, amit sokan közülük a valóságban sokkal rosszabb formában végigélnek.

Több stresszhelyzetet is teremtünk a játék közben, kiderül példéul, milyen nehéz úgy továbbmenni, hogy van egy sérült a csapatban. Vagy mekkora csalódást jelent, amikor megérkeznek egy menekülttáborba, és kiderül, hogy nincs étel, nem fürödhetnek meg, örüljenek, hogy egyáltalán van víz. Ráadásul, nem akkor kapsz semmit, amikor szükséged volna rá. A Szicíliában partot ért menekültek is azt hitték, ha megérkeznek Európába, vége minden nehézségnek, pedig sok minden akkor kezdődött. Ha nem érthetjük is meg igazán a helyzetüket, nagyban formálódnak az elképzeléseink egy ilyen játék hatására. Legalább érzések kialakulnak bennünk.”

Az olasz
Egy szíriai menekült család történetét is feldolgozták az európai és közel-keleti fiatalok. A színdarabot Sztojka Szabina rendezte, az előadásra meghívták a vittoriai lakosokat éppúgy, mint a menekülttábor lakóit, akik az előadás után beszélgetésbe elegyedtek – sokan akkor először. „A történet szerint egy anyuka útnak indul a két gyerekével Szíriából egy jordániai menekülttábor felé. Az apa még nem jöhet velük, később csatlakozna, de időközben meggyilkolják. Az anya és a két gyerek továbbáll Jordániából, eljutnak egészen Németországig.

Azt vizsgáltuk meg, hogyan integrálódhat egy szír család egy új környezetbe, és milyen segítséget kaphat ehhez. Szerettük volna bemutatni, hogy a menekültek is emberek, és vannak országok, ahol szeretetteljes közeget és színvonalas ellátást teremtenek nekik. Azért két gyerek és egy édesanya a főszereplő, mert nem csak félelmetes férfiak érkeznek az országainkba, hiszen minden harmadik menekült kiskorú. Ezek a gyerekek a legtöbbször látták meghalni a szüleiket, ugyanakkor mégsem menekültként identifikálják magukat. Mivel még kicsik, nekik könnyebb beilleszkedniük egy új helyre, és idővel egyre inkább a befogadó országot tekintik a hazájuknak. Hogy ez mennyire így van, azt a darab próbái közben is tapasztaltam. Szerettem volna beépíteni a történetbe annak a gambiai fiúnak a kultúrájából bizonyos elemeket, aki együtt dolgozott velünk. De szabadkozott, mondván, ő olasz. Nehéz volt ezt először megértenem, még ha ott lakik is. Az igazság az, hogy annyira megszerette a kultúrát, hogy olasznak vallja magát, igaz, nála sötétebb bőrű nem is volt a csapatban. Persze, nem tudjuk, otthon min ment keresztül.”

Az egyházakon sok múlik
„Nemcsak a nagy szeretetről esett szó közöttünk, hanem arról is, hogy milyen problémáik vannak a befogadó országoknak. Persze a kérdésekre válasz nem született egy ilyen, fiatal önkéntesekből álló csoportban” – teszi hozzá a teológus. „Abban valdensek, muszlimok, magyarok és a többiek mind megegyeztünk, hogy nagy lehetőséget látunk az egyházakban. Azok a menekültek ugyanis, akiknek az integrációját az egyházak vagy civil szervezetek segítik, jól beilleszkednek az adott ország társadalmába. Ha szerte a világon olajozottabban működne az adminisztráció, ez a folyamat még gyorsabb is lehetne. Olaszországban két-három évet kell várni, míg valakinek döntenek a menekültstátuszáról, addig az illető bizonytalanságban él. A dublini nyilatkozat szerint a menekülteknek ott kell kérniük a menekültstátuszt, ahol beléptek az EU-ba. Ezzel Magyarország is küzdeni fog, ha a rendszer nem lesz elég gyors, proaktív, mert míg nem születik valaki felől döntés, addig ő is feszült, nem tud magával mit kezdeni. Nem tudja, maradhat-e egyáltalán, ezért nincs motivációja megtanulni a nyelvet. De ha támogatást kap a beilleszkedéshez, addig is legalább a segítő szervezetek munkatársaival interakcióba lép, és talán a kultúrát is megszereti. Ha a menekültek gyorsabban beilleszkednének a társadalomba, sok probléma megelőzhető lenne.”

A református egyház is fellép
A Magyarországi Református Egyház menekültmissziója legfőképpen menekültcsaládok integrációját segíti, nemrégiben zárult sikerrel a migráns gyerekek integrációját segítő tanodaprogramja is. „Keresztyénként nem gondolkodhatunk másképp, mint hogy befogadjuk a menekülőket, enni adjunk nekik, és azt is tudjuk, ha ezt tesszük, azt Jézussal tesszük meg. Azt is jó lenne látni emellett, hogy felelős keresztyén emberek arra is keressék megoldást, hogy hogyan és milyen keretek között élhetnek együtt más és más kultúrájú emberek. Olaszországban például kulturális mediátorok segítik a muszlim menekültek integrációját, akik ismerik az arab nyelvet és az iszlám vallást. Vannak lelkészek, akik a menekülttáborokba járnak ki – rájuk is óriási szükség van, még akkor is, ha látszólag nincs, hiszen a keresztyének gyakran a menekülttáborokban is eltitkolják a vallásukat a muszlimoktól tartva. Egy lelkész figyelembe veszi, hogy traumán estek át, és nem a szokványos módon kérdezi, faggatja őket, hanem lelkigondozói beszélgetéseket folytat velük. Jó lenne, ha itthon is minél többen el tudnák kezdeni az effajta szolgálatot, és a menekültmisszió is megerősödne. Amikor a szavak és a tettek szavak összeadódnak, az bizonyságtétel bármilyen vallású menekült felé, és abban hatalmas erő van.”

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás, Sztojka Szabina

Oszd meg másokkal is...Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterEmail this to someone