ÖDE – Önkéntes Diakóniai Év Programiroda | Önkéntes szolgálat az USA-ban – Cseke Enikő
3290
page-template-default,page,page-id-3290,page-child,parent-pageid-3249,ajax_leftright,page_not_loaded,boxed

Önkéntes szolgálat az USA-ban – Cseke Enikő

 

Életem egyik legmeghatározóbb évéről kell beszámolnom, mikor 2000-2001-ig önkéntesként egy évet tölthettem az Egyesült Államokban. Maryland állam, Frederick nevű városában egy ökumenikus segélyszervezetnél voltam önkéntes. A segélyszervezet szolgálatait koordináltam, mint egyetlen teljes munkaidős önkéntes. Több részmunkaidős munkatársunk volt, akik heti pár órát segítettek.

Nagy lehetőségnek tartottam, kihívásnak, ami életem meghatározója lehet. Próbáltam elképzelni indulás előtt, hogy milyen lesz, készítettem magamat az első repülőgépes utamra. Tudatosan készültem rá, hogy mindenhez pozitívan álljak, mindenben a szépet, a jót és a lehetőséget lássam. Nyelvtudásom az iskolapadban jobban működött, mint anyanyelvi környezetben. Ma már nevetek a repülőtéri bakimon, vagy az első idők elhallásain, amikor teljesen mást értettem, mint amit mondtak vagy például nem ismertem fel a saját nevem, amikor egy rendezvényen köszöntöttek. Felismerhetetlenül ejtették ki a nevem, sokat ismételtem magamban, igyekeztem megjegyezni, mert sejtettem, hogy még szükségem lesz rá. Hazautazásom napján is ugyanúgy mondták be a nevem a repülőtéren: Cseke helyett „Sziki”.

Munkámhoz tartozott a telefonok megválaszolása, ami két hónap után teljesen az én hatáskörömbe került át. Pontosan emlékszem még ma is egy-két esetre, amikor alig értettem meg a vonal túloldalán déli akcentussal hadaró klienst.  Aztán, amikor meghallotta az én akcentusomat, amit kis is tárgyaltunk alaposan, sokkal lassabban és érthetőbben próbálta újra elmondani mondandóját.

Sokan bíráljak a felületes amerikai „Hogy vagy?” kérdést és a hozzá társúló mosolyt, de nekem határozottan tetszett. Íme egy példa. A munkahelyemig minden nap 15 percet gyalogoltam. Egy bizonyos útszakaszon mindig találkoztam az egyetlen gyalogossal, aki egy közeli irodaházban dolgozott. Első alkalommal elmentünk egymás mellett, hazai szokás szerint, mintha nem is látnám. Másnap rám mosolygott, utána minden alkalommal köszönt és mosolygott. Jó érzés volt. Szépen indult a napom, egy-két hét után kicsit aggódtam, ha nem láttam reggel, pedig soha nem beszélgettünk.

A szolgálati helyemen és a gyülekezetben az emberek kedvesek, közvetlenek voltak és segítőkészek. A más kontinensről érkezettekkel hamar megtaláltuk a közös nevezőt a nyelviskolában is, segítettek megismerni, felfedezni az újdonságokat. Sokat kirándultunk, akár több államot is érintve. Megismertem több fiatalt, köztük több európait is, akik Washingtonban szolgáltak önkéntesként. Sokat jelentett számomra a barátságuk.

Az önkéntes évem előtt is viszonylag önálló voltam, de ez az év sok mindenre megtanított. Családtól, barátoktól távol élni, az akkoriban még döcögős internet világában (modemes internet volt az irodánkban!), beosztani a zsebpénzem, odafigyelni az étkezésre, hasznosan tölteni az időmet. Volt, amikor magányosnak éreztem magam, és haszontalannak a délutánokat, ekkor rákapcsoltam a három TV csatornám valamelyikére és hangosan mondtam a híradó szövegét, hogy gyakoroljam a nyelvet.

Istennel való kapcsolatomra figyeltem, két dolog volt fontos: hálát adni mindenért, és imádkozni a családomért. Bizalmam Istenben erősödött, ahogy láttam a vezetését, gondoskodását, ahogy szeret akár az engem körülvevő embereken keresztül is.

Ez az év alatt szerzett minden tudás és készség beépült a következő éveimbe, munkáimba, és azóta is hasznát veszem. Így lett kerek az életem!

Pár évet dolgoztam az ÖDE irodában is, ami szintén felejthetetlen élményeket adott. Szívesen gondolok a szemináriumokra, és az éjszakába nyúló pályázatírásokat sem felejtettem el. Jelenleg Leányfalun élek a férjemmel és négy gyerekünkkel, valamint itt is dolgozom.